A történet címe: Lehetséges lehetetlen
Bevezetés címe: A végkifejlett.
Ehhez a részhez nem igazán tudnék megjegyzést írni. Ebből következően fogja elmesélni az előzményeket…
Edward neki esett annak, aki a legfontosabb volt az életemben. Szerelmem éles morgással válaszolt. Édesanyám nem tudta kinek a pártjára álljon, szeme ide-oda cikázott a két fél között. Szerette apám, de végzetem volt a legjobb barátja. Nem nézhettem ezt tovább tétlenül.
Körbe tekintettem a gyönyörű pasztellszínű szobán és a zokogás hurrikánként elő mellkasomból. Senki nem segít neki? Senkinek nem vagyok fontos? Ekkorra a hurrikánból valami sokkal nagyobb lett, valami, amit nem lehet épp ésszel felfogni. Hirtelen elhatároztam magam. Nem törődtem „vele”. Csak nagy levegőt vettem és…
-Renesmee ne! – sikoltotta Esme. …És már ugrottam is. Egyenesen Jacob és Apa közé.
Időzítésem tökéletes volt, így én kaptam a Jake-nek szánt hatalmas lökést. Leestem s a hatalmas tömör üveg ebédlőasztalt millió apró, gyémántra emlékeztető szilánkra törtem. Mire a harcoló felek végre felfogták a történteket, én már a padlón feküdtem hatalmas fájdalmakkal.
Jól döntöttem – gondoltam magamban – ha ezt Jacob kapja… Nos, valószínűleg már nem élne. Vagy alig.
Mikor megbizonyosodtam arról, hogy mindenki velem van elfoglalva és nem kezdenek újra harcolni átadtam magam a fájdalomnak, s elájultam.
Ébredésemkor valószínűleg alkonyat volt. Az üres fehér „orvosi” szobában feküdtem. A fehér sejtelmesen átlátszó függönyön besütött a lemenő nap fénye. Hatalmas fájdalmat éreztem. Reménykedtem, hogy „neki” nem esett baja. Először apám hangját hallottam.
-Kislányom! Hogy érzed magad?
-Ne nevezz a lányodnak! – néztem bele az aranyszínű szempárba – Ha az lennék, szeretnél és nem tetted volna ezt. - mutattam végig magamon.
-Te is tudod, hogy… - kezdte anyu
-Nem! Itt most nincs mentség! – visítottam nem épp a szokásos csengő hangzással – Ugye… - csuklott el a hangom – ugye jól van?
-Carlisle azt mondja igen. Viszont… - mosolyodott el keserűen – amíg ez az időszak tart addig ágyban kell maradnod.
-Kéhérlek! – tekintettem angyalszerű arcára – Mond, hogy ez egy vicc! Légyszi!
Megrázta fejét és leült.
-Attól tartok így igaz – szólalt meg nagyapám – Naponta maximum három órát kelhetsz fel, és azt sem egyszerre! – fintorommal mit sem törődve fojtatta – Vadászni egyelőre nem mehetsz. Esetleg, ha jobban leszel.
-Idejönnél egy percre? – esedeztem.
Megtette. Kezeim ráhelyeztem a tarkójára és fejébe vetítettem félelmeim, kéréseim. Utóbbinál apu morogni kezdett. Carlisle nagyot sóhajtott, majd válaszolt.
-Ha betartod, az utasításaim nem hiszem, hogy ezektől félned kellene. – újra bevetítettem egy képet – Ebben az esetben is mindent meg fogunk tenni értetek. A kérésre visszatérve, azt hiszem semmi akadálya, hogy Jacob-bal egy szobát kapjatok.
-Azt már nem! – dörmögte apu
-Apa! Ezt most fejezd be! – ültem föl – Ha itt nem lehetek Jake-kel nyugodtan mehetünk, a rezervátumba is!
Furcsa dolgot láttam apám tökéletes arcán. Bár nézését megfejteni nem bírtam gyomrom ugyanúgy összerándult. Sosem hittem, hogy valaha választanom kell közöttük. Hogy is gondoltam volna, hisz lehetetlent kérnének. Sem a farkas sem a vámpír családom nélkül nem bírom elképzelni az életem.
-Te is tudod, hogy sosem állítanánk ultimátum elé! – kezdte apa – Ha beleegyezem, a kérésedbe itt maradsz? – kérlelt.
„Győztem!” – gondoltam vigyorogva
-Belátom – sóhajtotta
-Ha Jake is szeretné maradunk! Apropó! Hol van? Látni akarom!
-Most mondja el Samnek, hogy…
-Ó! – tettem hasamra a kezem – Értem…
Odalentről kacagás hallatszott fel, majd egy puffanás és megint csak nevetés. Értetlen nézésemre apa válaszolt.
-Sam azt mondta nem is tudta, hogy az ő kis Jake-i fiújuk ilyen nagysrác lett. Jacob nekiment, Sam pedig újfent nevetgélni kezdett – még egy dobbanás – és Jake kis híján eltörte a zongorámat. – morgott.
„Az én családom” – kezdtem én is kacarászni.
-Jake szívem! – ordítottam - Kérlek! Nem hiszem, hogy Emily díjazná, amit Sammel csinálsz! – hangom újra csilingelt a hahotától.
Ezután dobogás a lépcsőn, majd… újra egy dörrenés.
„Az én családom” – mosolyodtam el megint.
Míg Jake és Sam fölértek visszagondoltam mindennek a kezdetére.
5 hónappal ezelőtt kinézetem leginkább egy tizenkét, míg elmém egy tizenhét éveséhez lehetett volna hasonlítható. Aznap este a La Push-ba látogattunk. Míg Jacob a fiúkkal én a két legjobb barátnőmmel Leah-val és Emily-vel lógtam. Anyuék vadásztak, így semmi akadálya nem volt annak, hogy ott is éjszakázzunk a jó öreg Billy-nél. Abban, hogy Jake-kel egy ágyban aludjunk semmi különöset nem lehetett találni, hisz otthon is együtt szoktunk. Mégis. Ez az este teljesen különbözött a többitől.
Most szorosan hozzábújva vackoltam el fejemet a mellkasán. Hallottam szuszogását és otthon éreztem magam. Igazából tényleg nagyon otthonos volt a kis zuga. Az egészben egy hatalmas ágy, egy régi íróasztal, és egy sötétbarna ruhásszekrény lett elrendezve úgy, hogy egy kis folyosót hagytak az ajtó felé.
Becsuktam a szemem, ám az álom pillangója ezúttal nem szállt szemhéjamra.
Orromat végighúztam a nyakán és az álla aljánál megálltam. Egész testében megremegett. Azt hittem nem tudok mit mondani, de mégis. Feljebb emeltem a fejem.
-Szeretlek! – suttogtam a szájába
-Én is! De hisz tudod! –hárított el
-Te pedig tudod, hogy nem úgy értettem…
-Fáradt vagy aludj. - szólt válaszra sem méltatva.
Rendben! Tényleg fáradt voltam! Legalábbis veszekedni. Átkaroltam nyakát, átvittem fejébe gondolataim és ajkam az övére nyomtam.
Néhány másodperc múlva apa morgása ugrasztott szét minket. Mindketten fölültünk és rámeredtünk.
-Beszélgessünk! – nézett Jake-re
Ehhez a részhez nem igazán tudnék megjegyzést írni. Ebből következően fogja elmesélni az előzményeket…
Edward neki esett annak, aki a legfontosabb volt az életemben. Szerelmem éles morgással válaszolt. Édesanyám nem tudta kinek a pártjára álljon, szeme ide-oda cikázott a két fél között. Szerette apám, de végzetem volt a legjobb barátja. Nem nézhettem ezt tovább tétlenül.
Körbe tekintettem a gyönyörű pasztellszínű szobán és a zokogás hurrikánként elő mellkasomból. Senki nem segít neki? Senkinek nem vagyok fontos? Ekkorra a hurrikánból valami sokkal nagyobb lett, valami, amit nem lehet épp ésszel felfogni. Hirtelen elhatároztam magam. Nem törődtem „vele”. Csak nagy levegőt vettem és…
-Renesmee ne! – sikoltotta Esme. …És már ugrottam is. Egyenesen Jacob és Apa közé.
Időzítésem tökéletes volt, így én kaptam a Jake-nek szánt hatalmas lökést. Leestem s a hatalmas tömör üveg ebédlőasztalt millió apró, gyémántra emlékeztető szilánkra törtem. Mire a harcoló felek végre felfogták a történteket, én már a padlón feküdtem hatalmas fájdalmakkal.
Jól döntöttem – gondoltam magamban – ha ezt Jacob kapja… Nos, valószínűleg már nem élne. Vagy alig.
Mikor megbizonyosodtam arról, hogy mindenki velem van elfoglalva és nem kezdenek újra harcolni átadtam magam a fájdalomnak, s elájultam.
Ébredésemkor valószínűleg alkonyat volt. Az üres fehér „orvosi” szobában feküdtem. A fehér sejtelmesen átlátszó függönyön besütött a lemenő nap fénye. Hatalmas fájdalmat éreztem. Reménykedtem, hogy „neki” nem esett baja. Először apám hangját hallottam.
-Kislányom! Hogy érzed magad?
-Ne nevezz a lányodnak! – néztem bele az aranyszínű szempárba – Ha az lennék, szeretnél és nem tetted volna ezt. - mutattam végig magamon.
-Te is tudod, hogy… - kezdte anyu
-Nem! Itt most nincs mentség! – visítottam nem épp a szokásos csengő hangzással – Ugye… - csuklott el a hangom – ugye jól van?
-Carlisle azt mondja igen. Viszont… - mosolyodott el keserűen – amíg ez az időszak tart addig ágyban kell maradnod.
-Kéhérlek! – tekintettem angyalszerű arcára – Mond, hogy ez egy vicc! Légyszi!
Megrázta fejét és leült.
-Attól tartok így igaz – szólalt meg nagyapám – Naponta maximum három órát kelhetsz fel, és azt sem egyszerre! – fintorommal mit sem törődve fojtatta – Vadászni egyelőre nem mehetsz. Esetleg, ha jobban leszel.
-Idejönnél egy percre? – esedeztem.
Megtette. Kezeim ráhelyeztem a tarkójára és fejébe vetítettem félelmeim, kéréseim. Utóbbinál apu morogni kezdett. Carlisle nagyot sóhajtott, majd válaszolt.
-Ha betartod, az utasításaim nem hiszem, hogy ezektől félned kellene. – újra bevetítettem egy képet – Ebben az esetben is mindent meg fogunk tenni értetek. A kérésre visszatérve, azt hiszem semmi akadálya, hogy Jacob-bal egy szobát kapjatok.
-Azt már nem! – dörmögte apu
-Apa! Ezt most fejezd be! – ültem föl – Ha itt nem lehetek Jake-kel nyugodtan mehetünk, a rezervátumba is!
Furcsa dolgot láttam apám tökéletes arcán. Bár nézését megfejteni nem bírtam gyomrom ugyanúgy összerándult. Sosem hittem, hogy valaha választanom kell közöttük. Hogy is gondoltam volna, hisz lehetetlent kérnének. Sem a farkas sem a vámpír családom nélkül nem bírom elképzelni az életem.
-Te is tudod, hogy sosem állítanánk ultimátum elé! – kezdte apa – Ha beleegyezem, a kérésedbe itt maradsz? – kérlelt.
„Győztem!” – gondoltam vigyorogva
-Belátom – sóhajtotta
-Ha Jake is szeretné maradunk! Apropó! Hol van? Látni akarom!
-Most mondja el Samnek, hogy…
-Ó! – tettem hasamra a kezem – Értem…
Odalentről kacagás hallatszott fel, majd egy puffanás és megint csak nevetés. Értetlen nézésemre apa válaszolt.
-Sam azt mondta nem is tudta, hogy az ő kis Jake-i fiújuk ilyen nagysrác lett. Jacob nekiment, Sam pedig újfent nevetgélni kezdett – még egy dobbanás – és Jake kis híján eltörte a zongorámat. – morgott.
„Az én családom” – kezdtem én is kacarászni.
-Jake szívem! – ordítottam - Kérlek! Nem hiszem, hogy Emily díjazná, amit Sammel csinálsz! – hangom újra csilingelt a hahotától.
Ezután dobogás a lépcsőn, majd… újra egy dörrenés.
„Az én családom” – mosolyodtam el megint.
Míg Jake és Sam fölértek visszagondoltam mindennek a kezdetére.
5 hónappal ezelőtt kinézetem leginkább egy tizenkét, míg elmém egy tizenhét éveséhez lehetett volna hasonlítható. Aznap este a La Push-ba látogattunk. Míg Jacob a fiúkkal én a két legjobb barátnőmmel Leah-val és Emily-vel lógtam. Anyuék vadásztak, így semmi akadálya nem volt annak, hogy ott is éjszakázzunk a jó öreg Billy-nél. Abban, hogy Jake-kel egy ágyban aludjunk semmi különöset nem lehetett találni, hisz otthon is együtt szoktunk. Mégis. Ez az este teljesen különbözött a többitől.
Most szorosan hozzábújva vackoltam el fejemet a mellkasán. Hallottam szuszogását és otthon éreztem magam. Igazából tényleg nagyon otthonos volt a kis zuga. Az egészben egy hatalmas ágy, egy régi íróasztal, és egy sötétbarna ruhásszekrény lett elrendezve úgy, hogy egy kis folyosót hagytak az ajtó felé.
Becsuktam a szemem, ám az álom pillangója ezúttal nem szállt szemhéjamra.
Orromat végighúztam a nyakán és az álla aljánál megálltam. Egész testében megremegett. Azt hittem nem tudok mit mondani, de mégis. Feljebb emeltem a fejem.
-Szeretlek! – suttogtam a szájába
-Én is! De hisz tudod! –hárított el
-Te pedig tudod, hogy nem úgy értettem…
-Fáradt vagy aludj. - szólt válaszra sem méltatva.
Rendben! Tényleg fáradt voltam! Legalábbis veszekedni. Átkaroltam nyakát, átvittem fejébe gondolataim és ajkam az övére nyomtam.
Néhány másodperc múlva apa morgása ugrasztott szét minket. Mindketten fölültünk és rámeredtünk.
-Beszélgessünk! – nézett Jake-re