Előhang

 

 

 A sötétben álltam az erdő közepén. Karom, lábam sajgott. Tudtam nincs menekvés. Támadómat, mintha a föld nyelte volna el. Ziháltam. Olyannyira halálfélelmem volt, hogy szinte adrenalint izzadtam. A bokrok sűrűjében megreccsent egy faág. Annyira hirtelen tepert le a hatalmas állat, hogy levegőt sem bírtam venni. Össze—vissza rángatóztam részint a fájdalmam, részint félelmem miatt. A szörnyszülött állat koromfekete bundája csatakos volt, tele faágakkal. Megint karomba harapott. Nem bírtam ki, segítségért akartam kiabálni ám torkomat csak nyöszörgő hang hagyta el. Próbálkozásomra vérfagyasztó morgással válaszolt. Tudtam, végem. - Hihetetlen, régebben nem gondolkoztam el rajta milyen lesz majd meghalni, még csak azon sem milyen halált szeretnék magamnak… Hát biztos nem ilyet. -  Már majdnem beletörődtem sorsomba, amikor egy idegen morgásra lettem figyelmes. - Látni viszont nem láttam semmit. Biztos, hogy idegen volt! Muszáj, hogy valaki megmentsen! Istenem! Kérem, mentsem meg, bármi adta is ki ezt a hangot. – imádkoztam magamban csukott szemmel.       

 Mikor kinyitottam egy hihetetlenül gyorsan mozgó fehér árnyra lettem figyelmes. Amilyen gyorsan haladt körülöttünk olyan gyorsan állt meg. Egy gyönyörű, hatalmas fehér farkas volt. Nem ijesztő akár a támadóm, inkább nyugalmat, biztonságot sugárzott magából. Mikor a szörnyű fekete megint belém akart harapni, a fehér újra vicsorogva morgott. Vajon most a prédán vitatkoznak vagy meg akar menteni? Reméltem, hogy az utóbbi megoldást választja. Nem sok időm volt ezen mélázni, az engem ért sokk kalapácsként csapott fejbe. Szemhéjam elnehezült, végül lecsukódott. Alig három másodperc múlva az eszméletemnek is búcsút mondhattam.